Halogatom csak hogy leírjam ami fő bennem pár napja, nehezen tudom valahogy elfogadni a dolgot.
Mivel a lányom most ért abba a korszakba, hogy mindenre (vagy mindennek a hiányára) fel tud ébredni, az utóbbi időben nem nagyon hallgattam hangfalon zenét. Egyrészt hogy ne toljak ki direkt a párommal aki rohangálhat a gyerekhez, másrészt mert én sem tudok úgy elmélyülni a zenében, hogy közben két szobával arréb megy a jövés menés és egyebek. Meg hát ki szeretné, hogy NIN-re aludjon el a 9 hónapos lánya? :) Például ugye.
Gondoltam akkor fejhallgató megint, az 501-es AKG mindig kéznél van. Ekkor jött a nagy csalódás a Marantz lejátszóval kapcsolatban, amiről a legutóbb írtam. Meg a kisebb meglepődés az iPod minőségét illetően, még akkor is, ha csak mp3 szólalt meg róla.
Időközben (pontosan két hete) megjött az új laptop-om. Lecseréltem az éppen három éves fehér MacBook-omat egy új, aluházas 13'-as MacBook Pro-ra. Na, nem azért, mert ennyire felvet a pénz. Béren kívüli juttatásból viszont kijött. Már amikor az előző MacBook-ról írtam itt talán akkor átjött, hogy erősen hajlok egy számítógép alapú rendszerre. E felé tett egyik lépés, hogy ahogy időm engedi digitalizálgatom újra lemezeimet, ezúttal veszteségmentes formátumra. Mondjuk sok van még vissza...Szóval adott az új MacBook, meg visszarakva rá ami megvan veszteségmentesen. Gondoltam egy próbát megér. Barátságos különben a dolog, mert a világító billenytűzet lehetővé teszi, hogy levegyen a teljes kijelzést. Nem kell vakon a megfelelő gombot keresgélni, ha például a hangerőt akarom állítani. (Az elszunnyadó billentyűvilágítást meg a tapipaddal lehet találomra is éleszteni.) Teljes sötétségbe lehet burkolni a gépet, nem kell azzal szembesülnünk, hogy számítógépet hallgatunk.
Próbáltam kiritkus lenni. Főleg mert lenne egy kis mozgásterem. Egy olcsób DAC, esetleg egy külső hangkártya. De igazából arra jutottam, hogy amit hallok teljesen élvezhető. Sőt. Lehet keresni a kákán a csomót persze. A meghajtás lehetne jobb ugyan, de alapvetően nagyon rendben vannak a dolgok. Dinamika, térleképzés rendben. Nem maszatol, nem unalmas, nem is sivít. Órákig lehet hallgatni. Az egyes hangszerek szépen követhetők és ez még csak a hifi része. El lehet merülni a zenében. Hogy mégis mi a legnagyobb kerékkötő? Azt elfelejteni, kiverni a tudatból, hogy mi szól. Hogy ne sértse a hifista büszkeséget, hogy éppen mi tetszik.
Aztán persze az is eszembe jutott tinédzser koromban miket hallgattam és mekorra örömmel. Persze akkor minden új volt. Leginkább a zenehallgatás maga. Emlékszem egy barátommal majdnem összevesztünk a majálison lőtt "egypálcás" feljhallagatón. Mondjuk ettől volt kicsit jobb a Sony Walkman-ek hada amiket elnyűttem. Onnan tudtam, hogy merülőben van az elem, hogy nyávogi kezdett. Nem számított. Most egy kicsit megint így érzem magam. Egyrészről birizgál a dolog, hogy javítsak a hangon. Másrészről élvezem, hogy ennyire súlytalan a dolog és mégis elég.
Úgyhogy most vagy táskarádió effektus van, vagy simán csak annyira elmászott fülem, hogy már azt se tudom mi a hifi. Azt hiszem a lényeg az, hogy nekem jó...
(u.i.: a bejegyzés képe a kedvesem keze munkája. Bár a kép azt gondolom a legtöbb ember számára szomorúságot jelent, nekem valahogy inkább az elvonulás jelenik meg benne. Ami néha persze szomorú, de akkor is nagyon kell. Ilyen "elvonulás a felhjallgatós zenehallgatás is. Ezért a kép.)
