És most?

Mielőtt lett volna saját tölcsérem mindig teljesen lenyűgöztek arra a hosszabb-rövidebb időre, míg alkalmam volt hallgatni őket.  A beszerzést megelőzően azonban  mindig-mindig visszatért egy kétely. Vajon mennyire szerethetőek hosszútávon?

Büdös lesz a lehellete öregkorában?

Nemcsak csak saját magam gondolataiból fakadt ez az érzés, mások is felhívták erre a figyelemem. (Megint mások meg csak legyintettek: jó az!)

Számomra ez a kétely leginkább annak kapcsán fogalmazódott meg, hogy a tölcséreknek nagyon "eleven", életszagú a hangja. Nem burkol be semmit semmiféle komfortzónába. Koncert minden alkalommal. De nem fárasztó ez? Akarok én minden este koncertre menni?

Közelít az egy év, hogy birtokomban vannak és szerintem nagyjából fél éve nem nyúltam se az elhelyezésükhöz, se a mélyszekció beállításaihoz.

Immár bőségesen vannak saját tapasztalataim annak kapcsán milyen élmény is ez az "együttélés".

Kezdeném talán onnan, hogy nálam egy rendszer "sorsa" nem akkor és attól dől el, hogy másoknak tetszik-e. Voltak páran meghallgatni kíváncsiságból a rendszert, volt akinek tetszett, voltak akiknek úgy láttam kevésbé. Ebből nem kell nagy ügyet csinálni, nem csak az ízlések különbözőek, az is hogy ki mit keres a hangzásban és ez még idővel változik is.

Mikor melyik?

Ezért ez a kérdés nálam mindig magamban dől el. Mikor felrakok egy lemezt és érzem, hogy nem húz, nem működik. Berakok egy másikat, az sem valahogy. Nem érdekel a zene. A 3-ik lemeznél kikapcsolom a rendszert, mást csinálok, olvasok leginkább. Legközelebb talán már semmi ilyen élmény nincs, minden jó. Még meg is állapíthatnánk, hogy fáradt volt a fejem én nem voltam jó hangulatban. De ha ez - még nem is oly sűrűn - de elő-elő fordul, akkor elbillen valami súly ott bent és érzem, bár még nem feltétlen fogalmazom meg, hogy ez nem egészen az, amit kerestem. Valami mégse jó.

Fel tudom idézni magamban ezt az érzést, mikor valahol mélyen már tudom, hogy eldőlt egy kérdés, amin lamentálok, nincs is igazán már opcióm. Csak éppen ki kell mondani, meg kell tenni. Néha a futással vagyok így. Hazafele azon tépelődőm az autóban mennyire vagyok fáradt, mennyire van hideg, fúj a szél és a többi, aztán mégsicsak mintha egy kikerülhetetlen erő vezérelne öltözöm át, húzom a futóruhát, cipőt és mire kilépek az ajtón már elszállt minden kétely, tudom, hogy ez volt a jó döntést. De mindezt megelőzi egy nagyon jellegezetes gondolati állapot, amikor mélyebben már bizonyosság az, ami a tudatos szinten még "vita tárgya".

Ez az érzés tehát számomra a legerősebb iránymutató, ha arról van szó, megtaláltam-e azt, amit keresek. Így közel fél év állandósult "állapot" után ez az érzés nincs sehol. Úgy tűnik tényleg ez volt a jó döntés.

Ő is érzi már, hogy hideg így a szőnyeg

Mindezek mellett voltak elvárásaim, melyek aztán hol így, hol úgy teljesültek.

Ez egyik ilyen elvárás a tölcsérekkel (vagy ha tetszik, ezzel a rendszerrel kapcsolatban) az volt, hogy képes legyen rekreálni azt a hiperszenzitív zenére nyitottságot, amivel fiatalabb koromban fordultam új (zenei) élmények felé. Gondolok itt a késő tinédzser korra, főiskola...nagyot nyílt akkoriban a világ, nyílván több okból. Az volt a teóriám, hogy egy komoly rendszernek kell rendelkeznie megfelelő "érzelmi kényszerítő" erővel. Képesnek kell lennie kizárnia mindent a zenén kívül. Ebbe benne foglaltatik saját magam is. Direkt kapcsolat a zenéhez, legyen az felemelő vagy éppen lesúlytóan depresszív. Nem szeretném, ha bármi kifékezné ezeket a tapasztalásokat, nálam pontosan ez a cél. Meg talán egyben ez számomra az igazán jó rendszer mércéje. No ez részben valósult meg. Egyszerűen azért - azt hiszem - mert mindenhez hozzá lehet szokni. Valahogy ehhez is. De részben meg azért megvalósult és még mindig sokkal jobban, mint eddig bármelyik rendszermnél. Időnként úgyanúgy fejbeüt az "üzenet", mint ahogy azt annó reméltem. De nem minden alkalommal. Totális érzelmi kényszerítés nincs. Időközben nem is vagyok benne biztos, hogy akarnám-e.

Aztán meg volt pár lemezem, ami egyszerűen valamiért ezzel vagy azzal a rendszerrel nem működött együtt. Nem szólt semmiről, unalmas lett, mikor más rendszeren szerettem. Vagy túl tömör, sokrétű és kibogozhatatlan volt. Esetleg rossz felvétel. Azt reméltem egy igazán jó rendszer nem válogat és megnyitja ezeket a zenéket is. Ez nagyjából így is lett. Talán egy lemez van, amin tényleg annyira rossz a felvétel, hogy az még mindig várat magára, mert továbbra is nehezen hallgatható. Amúgy megnyílt az összes többi. Kicsit különös, de úgy van, hogy mikor elektromos, pörgősebb zenét hallgatok arra gondolok: na most elemében van a rendszer. Szinte el sem tudom képzelni, hogy szólhatna igazán jól egy nagyzenekari mű. Mikor aztán azt hallgatok, akkor meg úgy vagyok vele: nyílvánvalóan az akusztikus hangszerekkel készült felvételek tudnak igazán élményt nyújtani, mert van mit "reprodukálni", van valós alapja annak amit hallok. Egészen addig, míg nem kerül elő valami énekes orientált mű, mert akkor az a legjobban passzoló és így tovább. Ez egy nagyon élvezhető helyzet.

Ez meg egy másik élvezhető helyzet

Korábban kudarcok tárgya volt az "egyszerű" zenék hiteles megszólaltatása. Ahol a fő sodrás tulajdonképpen maga az üzenet és valahogy minél nagyobb felbontású rendszeren hallgattam annál inkább semmibe veszett az egész lényege. Csak hogy egyértelmű legyen, egy példa:

Ezt a számot először, mikor megjelent a sógorom széferében hallottam egy fogalmam sincs hány éves táskarádió szerűségen miközben valamit húztunk/vontunk. Mit mondjak, ütött. Aztán az akkori rendszeremen egy semmi lett belőle mikor beszerztem a lemezt. Most ezek is működnek, szóval ez is pipa. Ez főleg nyers erő, dinamika, sebesség kérdése úgy tapasztalalom. Ha ezekből van bőven, akkor működni fog. Következő állomás a táskarádió, vagy annak valami fejlettebb formája (vagy egy Bose Soundlinke-em, azon is működik). Középen ezek a zenék valahogy nehezen élnek meg. Vagy igen, de akkor meg más nem. Ilyen ez a popszakma. (Csak tényleg zárójelben, most hogy ezt írom átfutott a gondolat rajtam, hogy milyen szépen végig lehetne akár ezzel a számmal trollkodni a high-end kiállítások rendszereinek jó részét).

No és a koncert minden este? Ez tényleg limitál, korlátoz bizonyos értelemben. Kicsit meg kellett tanulni együttélni ezzel a rendszerrel. Pontosabban meg kellett tanulni tudatosabban kezelni a hangerőt. Nincs plafon, hamarabb adja fel a szoba meg a fejem, minthogy torzítani kezdene a rendszer. Ez nagyon adja, hogy azért az átlagosnál hangosabban halgassam, hiszem a valóság illúziója hitelesebb, ha a hangszereknek tényleg van ereje is. És jó is ez és sokszor nagyon élvezem is. De valahogy olyan ez a rendszer, hogy nincs visszafele a hangerőből. Power corrupts. Ha egyszer elkezdtem/elértem a zenehallgatást egy adott szinten, akkor sehogy sincs kedve az embernek halkítani. Kell az a valósághű érzet, mert jó. Viszont ha tényleg fáradt a fejem van, hogy nem esik jól pár perc után. Akárhogy is sok. Szóval a játékszabály: ha fáradt vagyok, alulról indulok. Amíg nem tekerem meg neki, teljesen jó és nincs hiányérzet. Meg elég sokszor van az is, hogy fáradtabb vagyok, óvatosabban kezdek és valahogy hozzámelegszem a zenéhez és közben emelkedik lassacskán a hangerő is.De akkor már jól is esik. Ajtóstúl rontani a házba viszont néha sokkoló tud lenni.

Főleg itt kell figyelni a hangerőre, így hogy a hangszóró a lemezjátszó felett van

Ja, igen, az intelmek. Én nem hallom, hogy visítana a rendszer. Vagy hogy külön szólnának a hangszórók. Lemaradna és külön zenélne a mély. Ezekre vagy nem vagyok érzékeny, vagy nincs ilyen itt, én szempontomból mindegy is. Olyan sincs, hogy 2 méter széles az énekes szája mondjuk. Erre érzékeny lennék, ez zavarna, de nincs.

Összeségében tehát nyugvópontra jutott a rendszerem. Az igazi "győztesek" nyílvánvalóan a Quad-ok ebben a  felállásban. Amolyan "placeholder"-nek, dobtam be őket a rendszerbe, de nem igazán rugózzák ki magukat. Tuti van tovább és lesz is, de nem hajt semmi kényszer semerre.

u.i.1: Nemigen találtam a bejegyzés tarkításához megfelelő képeket, szövegfalnak meg unalmasan nézett ki, úgyhogy ez lett. Akit sért esetleg, attól elnézést.

u.i.2:  E begyejzés címét ez a videó (illetve ennek a paródiája) ihlette. Ezért is én kérek elnézést, de akkor is itt van: