A másik út

Van egy alapvető kérdés, ami sokszor eszembe jut a hifizés/zenehallgatás kapcsán. Meddig tekinthető egy hobbi ártalmatlannak, egészségesnek? Hol van a józan ész határa? A hifizés ebből a szempontból kicsit egyedi megítélés alá esik, mivel fizikailag közvetlen nem ártalmas. Nem szakítja el a családtól a hobbit űző illetőt, ez is jó.  Alapvetően "ártalmatlan", idős korban is művelhető. Mégsem gondolom, hogy ne kellene néha a józan ész górcsöve alá venni mennyi áldozatot is hozunk ezért a hobbiért. Gyakran elhangzanak olyan érvek, hogy inkább tápkábelre költsön százezreket, semminthogy eligya, szerencsejátékba ölje, vagy ilyesmi. Persze, ha innen nézzük és egy eleve rossz helyzetet veszünk kiinduló alapnak akkor valóban jobb. Az én megítélésem szerint azoban kell lennie egy egészséges "ennyi és ne tovább" hozzáállásnak ennél a hobbinál is, mint mindenhol máshol.

A hifi azonban még valami más miatt is kitűnik a technikai hobbik közül. Ez pedig a hifihez kapcsolódó zene, illetve az azon keresztül megjelenő művészet. Ki hogy éli meg, de a véleményem szerint ha van Isten, akkor leginkább a művészeteken, zenén, festményeken, szobrokon, irodalmon keresztül érhető tetten. A zene talán mind közül a legnagyobb kényszerítő erővel bíró. Fülünket nem tudjuk oly könnyedén becsukni mint a szemünket. Értelmünkre sincs sokszor szükség, maguktól mozognak odabent ősrégi kapcsolatok.

Könnyen összekeveredhet a két halmaz, a zene értékén keresztüli határokat nem ismerő üzenet és a bizonyos fokig azt lehetővé tevő technika. Nem is olyan nehéz megérteni, hogy ha valakinek csak egy adott típus/márka/műszaki megoldás teszi lehetővé a zene (és azon keresztül annak üzenetének) legtisztább megértését, akkor szinte vallásosan fog ahhoz ragaszkodni. Legalábbis mindenképpen érthetetlenül túlságosan ahhoz képest, hogy egy technikai eszközről van szó. Minél erősebb ez a fajta különös kötődés annál inkább nem számít mi mennyibe kerül. Hiszen valójában már nem azért a kábelért fizetjük ki egy csúcs laptop árát, hanem ahhoz a bizonyos megértéshez akarunk közelebb kerülni. Ez az a terület, ahol már semmi sem támadható és minden védhető. Tulajdonképpen ugyanúgy hitről beszélünk, mint bármely vallás estén. Logika tehát nincs a pályán. Lehet panelban bútorok nélkül millós hangfallal együtt lakni, egész család 2 hetes nyaralását alátétre költeni.
 
Mégis... a művészetek megértéséhez más út is van azon kívül, hogy egyre tökéletesítjük azt az eszközt, amely így egyre sikeresebben képes velünk feltétel nélkül megértetni az üzenetet. Egy üzenetet nem csak közölni kell (zene+berendezés), hanem befogadni is (hallgató). Javíthatjuk a közlés és befogadás hatásfokát, erejét úgy, hogy egyre tökéletesebben közlünk (= jobb berendezés), de úgy is, hogy egyre jobb befogadók leszünk. Az utóbbi talán a nehezebb út, de ebben sem vagyok biztos. Idő és önismeret kell hozzá, az biztos. És ha így, akkor azt is megérthetjük némely zeneszerető miért nem akad fent a táskarádión, egyáltalán miért nem érdekli a hifi mint olyan. Az egyenlet befogadó oldala lehet olyan szintű, hogy egyáltalán nem szükségeltetik az oly tökéletes igehírdetés.
 
Aztán már csak azt kell helyére tenni, hogy hol a saját határunk. Mi az amire tényleg szükségünk van a befogadáshoz. Minden készülékfétisizmus nélkül. Ez nehéz, főleg ha valaki korábban aktívan hifizett, hiszen lehet visszatalálunk a táskarádióhoz...