Jobb a több?

Elég korán ellentmondásba keveredtem az úgynevezett "hifizéssel". Van ugyanis az a furcsa jelenség, hogy egyes hifi rendszerek annyira idegesítően, fárasztóan tudnak megszólalni, hogy szó szerint kedvét veszik az embernek a zenétől. Nem feltétlen a legolcsóbb rendszerek ezek. Tartózkodnék tőle hogy olyan hatalmasakat mondjak: pocsék milliókat érő rendszer. De a százezer forintos kategóriában nagyon könnyen össze lehet ilyet állítani. Nekem ilyen volt a Marantz CD53, az a régi 70-es évek beli Technics erősítő és a Quadral összeállítás. Az erősítő volt a hunyó egyébként, de a lényeg inkább az, hogy ez a százpárezer forintos kategória az, amit egy nem audiofil, de azért "igényesebb" vásárló kiad egy rendszerre. Az eredmény pedig gyakran kiábrándító. Hovatovább ezt legtöbbször fel sem ismeri a hallgatója, csak épp szép lassan elhagyja a zenehallgatást.

Mert mit is tud egy ilyen rendszer? Hát először is van sok lenyűgőző basszusa, amit én "csillagromboló" effektusnak hívok. Jó vastag 40-50Hz közötti kiemelés. Minden finomkodás nélkül. Ritmuskövetés szinte semmi. Basszusgitár, szintetizátor, nagybögő egyremegy. De legalább mellbevág. Szélsőséges esetben akkor is, ha nincs is basszus a felvételben. Szám elején elindul a mélynyomó a végén meg leáll. Csak amíg szünet van. És van sok csilingelő, susogó magas, lehet villogni a Lemon Tree elején az üvegtöréssel. Csak éppen külön él a zenétől az egész felső sáv. A dob és a cintányér ritmusa szinte sosincs egyben. Meg hát ami közte van. Például az érthetetlen énekhang. Egyszerűen követhetelen a dalszöveg. Szó szerint érthetetlen. Szól egy massza, énekel valaki, de hogy mit?

Viszont brummog, csilingel és tud jó hangos is lenni. Távirányítható és sokszor bizony igen ismert nevekről van szó, tehát magyarázni sem kell a típust. Ez a hifi, van, vettem, ott van a polcon, áldoztam rá pénzt, nem kínai gagyi. Néha bekerül egy lemez hangulatnak ha jönnek a barátok meg szól karácsonykor a betlehemes lemez. Régebben összeállított rendszereknek jellemzően a mai napig része a kazettás magnó is, ami persze 10 éve be sem volt kapcsolva. (Négyfejes, számkeresős)

Nem tudom kárhoztatni érte a tulajdonosát. Én se hallgatnám. Mert idegesít és fáraszt.

Des ott az érem másik oldala. A konyhában/műhelyben megbújó kis rádió. Nyiltan felvállalhatjuk, hogy pocsék a hangminősége. Még talán recseg is. Mégis, pont a maga elvonatkoztatásában szerethetőbb. Nem akar több lenni, mint ami. Szól belőle a zene és ha az "I feel good" kerül sorra akkor mi is fütyüljük meg dúdoljuk vele, a szomorú vasárnapra meg kicsit csendben maradunk, mert szomorú. A legtöbb hifi rendszer ezt nem tudja. Mert valljuk be egy százezer forintos kommersz rendszer többet akar, mint amit tud. Agyonnyom a felesleges effektjeivel, amik egy jottányit sem visznek közelebb a zenéhez. Lehet ennyiből is rendszert építeni, de ahhoz "underground" kell. Furcsa kis dobozkák, amik nem arra törekednek, hogy elkápráztassanak. Sokkal inkább a zene egy kis szeletét, a szövetének legalább egy részét meg akarják mutatni. Néhol egészen nyílvánvaló auditív korlátokkal, mint például az olcsóbb egyutas rendszerek. De ugyan ki vesz ilyen rendszert? Utcáról senki, egy ilyen rendszerhez előélet, tapasztalatok és kialakult ízlésvilág kell. (Hol kössek kompromisszumot, hogy nekem jó legyen?)

Túl kell élni a tömeghifit valahogy. Ha szerencsénk van ez úgy sikerül, hogy megmarad a zeneszeretet. Másoknak azonban azzal ér véget az elmélyültebb zenehallgatás világa felé tett nyitás, ha egy ilyen rendszer a birtokába kerül. Jó esetben azért a konyhában náluk is megmarad a táskarádió...